Szekszárdon az Alsóvárosi temető bővítésekor a középső bronzkorra keltezhető, mintegy 4000-3600 éves sírokat is feltártunk. Az edények oldalán sűrűn elhelyezett, változatos motívumokat fehér mészbetéttel töltötték ki. Már múzeumunk névadója, Wosinsky Mór is nagy érdeklődéssel kutatta, hogy a magyarországi bronzkor legszebben díszített edényein miből, hogyan, miért készülhetett mészbetét. Azt azonban csak a legutóbbi években sikerült a bonyhádi és a szekszárdi mészbetétes temető régészeti és embertani elemzése során kimutatnunk, hogy az edényeken az emberi testtájaknak megfelelő módon elhelyezett motívumok valójában nem egyszerűen csak díszítések. A mészbetét kialakulása, használata alapvetően összefügg a hamvasztásos temetkezési szokásokkal, ezeket a díszes, emberi vonásokkal felruházott edényeket nem konyhai célokra készítették.

Az edények mérete és díszítése összefüggött a halott nemével és korával. Az urna az elhalt megszemélyesítése volt, amelynek feltehetően mintegy „lelkét adták” a mészbetétbe kevert hamvak.  A következetes módon és meghatározott rendszer szerint elhelyezett motívumok tehát nem egyszerűen csak díszítések voltak, hanem pontos jelentést hordoztak: egy, a közösség által jól értelmezhető és következetesen használt jelrendszert alkottak, az urna pedig magát a halottat jelképezte. Hasonló, az adott közösséghez való tartozást, az egyén azon belüli helyét jelző rendszerek mind a viselet, mind pl. a fejfák esetében a népművészet területéről ma is jól ismertek.

A kétezernél is több eddig elkülönített mészbetétes motívum számítógépes elemzése számos további kérdés megválaszolásának lehetőségét rejti magában. Az már az eddigi vizsgálatok alapján is jól látható volt, hogy például az egymás mellé helyezett mészbetétes motívum egységek az edényformákkal összhangban egy közösségi jelrendszerben elbeszélt konkrét üzeneteket hordoztak. A statisztikai elemzések azt mutatják, hogy a motívumok látszólagos nagy számuk ellenére is valójában egy néhány tucat jelentéshordozó elemből, illetve ezeknek a közösség által még értelmezhető kiegészítéseiből, egyéni vagy területi variációiból álló jelek. Ez magyarázza a nagy területen hasonló módon, viszonylag gyorsan kialakuló, első pillanatra bonyolultnak, nehezen elsajátíthatónak tűnő jelek egységes használatát. A változatos megjelenésű edényeket készítő bronzkori fazekasok nem egyenként szerkesztették, rajzolták a motívumokat, hanem nyelv-szerűen használva „írták” az ábrákat: mint a szavakat helyezték egymás mellé. Ezért különösen fontos a szekszárdi mészbetétes edényeken is megfigyelhető, számunkra bonyolultnak tűnő motívumkincs, a térbeosztása ellenére is a szinte tévesztés nélküli és egységes megjelenés – a bronzkori ember hozzánk írott üzenete.

Szöveg: Szabó Géza

Grafika: Frankné Sági Apollónia