HÓNAP MŰTÁRGYA   Óntál Néprajzi gyűjtemény Leltári szám: 01.4.347. Magasság: 2,5 cm Átmérő: 31cm Lapos peremű óntál, peremén avatatlan kéz által vésett felirat és jelek: Ágota Tamás, Ágota István 1758. Peremét valószínűleg puskalövés hasította ki. Jelöletlen, feltehetően erdélyi mester munkája. A bonyhádi székely múzeumtól került a Wosinsky Mór Megyei Múzeum néprajzi gyűjteményébe 1958-ban, leltározta Andrásfalvy Bertalan. Valószínűleg a bukovinai székelyek hozták magukkal. Hétköznapi funkciót tölthetett be, mivel dísztelen. Készültek gazdagon díszített tálak is, melyekkel a céhek ajándékozták meg a városok vezetőségét újévkor. Az ónból készült különféle használati tárgyak fénykorukban szinte minden társadalmi réteg asztalán megtalálhatóak voltak. Tányérok, tálak, kannák, poharak, kelyhek, még gyertyatartók, gombok is készültek ebből a fémből. Az ón kedvező tulajdonságainak köszönhette elterjedtségét. Alacsony olvadáspontú, könnyen formálható, szépen díszíthető fém. Az edényeket öntőformákról készítették, felületüket esztergályozással simították, véséssel és domborművesen öntött részekkel díszítették. Ezüstös fényük az ötvöstárgyakhoz tette őket hasonlatossá. A magyarországi ónművesség virágkora a 16–17. század volt, ekkor két központja alakult ki, Erdély és a Felvidék. Ónérc a magyar bányákban csak kisebb mennyiségben fordult elő, ezért az edénykészítéshez szükséges ónt külföldről szerezték be. A kannagyártók, „Zinnegiesserek”, „Kannegiesserek” megtalálhatók Pozsonyban, Sopronban, Kassán, Kolozsvárott, Bártfán, Budán. A 16–17. században Lőcsén, Eperjesen, Nagyszebenben, Brassón és Segesváron is megjelennek az ónöntők. A Felvidéken a legjelentősebb központtá Kassa vált. Az ónöntő mesterek bélyegzővel jelölték meg munkáikat. A városuk címerét vagy annak egy részletét használták fel, a mester nevének kezdőbetűi vagy az egész név feltüntetésével. Egyes tárgyakon a jegyek az alapanyag minőségét és származási helyét is jelölik Az ónt edénykészítéshez soha nem használták tisztán, ólommal ötvözték. Az ötvözetnek lejjebb szállt az olvadáspontja, jobban kitöltötte az öntőformát, csökkentette a fém törékenységét. Az ötvözés arányára az ólom mérgező tulajdonsága miatt ügyelni kellett. A hagyományos gyakorlat a német területekről elterjedt úgynevezett nürnbergi próba volt, mely 10 rész ón és egy rész ólom ötvözetét jelentette. Dolgoztak 8–1 arányú ötvözettel is. A 19. század első felében a gyorsan terjedő olcsó keménycserép kiszorította őket a mindennapos használatból. A magyar ónedényállomány legnagyobb része a református egyházközségek tulajdonában van, ahol liturgikus funkciót töltenek be, jelentéktelen hányaduk került közgyűjteményekbe és azok kiállításaiba.   Felhasznált irodalom: Csányi Károly: Ónjegyek az Erdélyi Nemzeti Múzeum óntárgyain. In: Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem és- Régiségtárából. Kolozsvár 1919. Németh Gábor: Felső-Magyarország ónművessége a XVI-XVII. században. Művészettörténetiértesítő 30 (1981) Németh Gábor: Ónedények. Évezredek évszázadok kincsei. Múzsák közművelődési kiadó.Bp. 1983.   Szöveg: Csapai János Grafika: Vicze László Fotó: Retkes Tamás  

• 
• 
• 
• 
• 
•