Hónap Műtárgya 2020 május Vecsési Sándor: Búcsú a kurdi templomtól Képzőművészeti Gyűjtemény Leltári szám: 75.251. Anyag: farost Technika: olajtempera Méret: 90x 122 cm Jelezve jobbra lent Vecsési S. 1975.   Vecsési Sándor 1930. május 18-án született Nyergesújfalun. Gyermekkoráról így vall: „földünk ugyan nem volt, de együtt őriztem tehenet a szomszéd gyerekeivel, – tehát jól ismerem a paraszti világot –, de apám munkás, magam is azzá lettem…” A hat elemi elvégzése után 1942-ben polgáriba íratták, de 1945-ben otthagyta az iskolát és villanyszerelő inasnak állt az Eternit művekben. 1948-tól segédként dolgozott, szorgalmával és ügyességével gyorsan tekintélyt szerzett magának. 1949-ben minden előképzettség nélkül – hiszen korábban csak kedvtelésből rajzolgatott – jelentkezett a művészeti felsőoktatásba, mégis felvételt nyert a Képzőművészeti Főiskolára és a Dési Huber Kollégiumba. „Olyan korban és olyan társakkal kerültem a főiskolára, amikor meg akartuk váltani a világot. Ez még a fényes szellők nemzedékének vége. A kor is találkozott a nagy akarásával: mivelünk, illetve mi a korral. Nagyon nehezen, mindjobban belejövő lendülettel tanultunk, sajátítottuk el az ismereteket. Lényegében mindent ott kaptam a főiskolán, idősebb kollégáktól, mesterektől, tanároktól, társaimtól; nemcsak műveltséget, nemcsak szakmai tudást, hanem világnézetemet is. És a hitemet, a kitárulkozó lélekkel befogadott igazságokat, amikhez, azt hiszem, egy életen át ragaszkodni fogok.” – nyilatkozta a művész. A főiskolán a tanárai közül Fónyi Géza és Bernáth Aurél gyakoroltak rá maradandó hatást. Szoros barátságot kötött néhány növendéktársával: Novák Lajossal, Szemerédi Miklóssal, Kristóf Jánossal, Kokas Ignáccal, Patay Lászlóval, Ircsik Józseffel, Mözsi Szabó Istvánnal, Csernus Tiborral és Szurcsik Józseffel. 1954-ben kötött házasságot a szintén festőművésznek készülő Bazsonyi Arannyal, vidékre költöztek. Feleségét, apja kulákká nyilvánítása miatt, már korábban eltávolítottak a főiskoláról. Arany tanítói képesítést szerzett és 1952-től Pusztahencsén, majd 1954-től Dunabogdányban tanított. Vecsési Sándort inspirálta az egyszerű falusi miliő és a természeti környezet. Felébresztette benne a gyermekkori emlékeket, ekkor érlelődött első korszakának nagy témájává a falusi ház és udvar mint látvány és mint az eltűnőben lévő archaikus paraszti világ szimbóluma. Vecsési 1956-ban vette át diplomáját. 1957 elején a Művelődési Minisztérium támogatásával Budapesten a Máglya közben frissen elkészült műteremházba költözött feleségével. A hetvenes évektől pedig dömsödi nyaralójuk lett a második otthonuk és alkotóhelyük. Vecsési Sándor 1964-ben az Ernst Múzeumban mutatkozott be először önálló tárlaton. A képi rend fokozásával, a népművészet és a posztimpresszionizmus stilizáló fogásaira támaszkodva „egy elvontabb, a lokálelemeket mellőző, azoktól elvonatkoztató dekoratív stílust alakít ki. … A szülőfalu élménye világnyivá tágul, az ott tapasztalt etikai viszonyok élettörvény rangjára emelkednek” – írta róla Tasnádi Attila. Első korszakának (1954–1970) fő témái: a személyiség belső mélységeit feltáró portrék, faluképek, egy ház, egy udvar, egy utcarészlet emberi-közösségi tartalmát megmutató ábrázolása és az alakos kompozíciók. 1970-től az eddigi harmonikus atmoszféra helyén egy zaklatottabb tónus jelent meg. A Vecsési számára erkölcsi mércét jelentő paraszti világ széthullott, fel kell adnia az „ideális falu” mítoszát. Reprezentatív műfaja a lélek végső zaklatottságát híven kifejező expresszív tájkép lett. A korszak végén jelent meg festészetében az ún. a „házportré” képtípusa, ami spirituális normarendszerének kifejezőjévé vált. A 80-as évek elejével pályájának szintetizáló korszaka kezdődött el. A szocializmus összeomlására művészetének gyökeres átformálásával válaszolt, az élménypiktúrája a 90-es években a látomásos festészet irányába fejlődött. Pályája során számos csoportos kiállításon vett részt, több mint harminc önálló kiállítása volt itthon és külföldön. Murális munkái láthatók Oroszlányban, Orosházán, Kiskunfélegyházán, Vásárosnaményban, Gyönkön és Nyergesújfaluban. Munkásságát számos díjjal ismerték el, a különböző festészeti tárlatok díjai mellett a Munkácsy-díjat (1965) és érdemes művész kitüntetést is kapott. Dömsöd, Nyergesújfalu és Pusztahencse díszpolgári címet adományozott neki. Vecsési Sándor 85 évesen, 2015. június 13-án hunyt el. Végső nyughelyre felesége és alkotótársa, Bazsonyi Arany mellett a dömsödi temetőben lelt. A búcsú a kurdi templomtól című alkotását 1975-ben festette. A cím utalás arra, hogy felesége szülei Kurdról elköltöztek az Alföldre, ezzel megszűnt az a biztos pont, mely Bazsonyi Arany és Vecsési Sándor számára otthont adott Tolnában. A festmény párdarabja a Búcsú a kurdi háztól című festménye, az ún. tornác-képek sorába illeszkedik. A házból csak a tornácot látjuk, s bár az ajtók nyitva vannak, a lóca magányosan árválkodik. Éles fény vetíti a faragott oszlop árnyékát a falra. A végleges elszakadás kényszerű, de tétovázó, melankolikus pillanatát merevíti ki a kép. A kurdi római katolikus templom 1756-ben épült, egyhajós barokk templom, nyugati homlokzata elé épített tornya magas, karcsú sisakot visel. A település központjában álló templom Vecsési festményein a magyar falu régi közösségének és eltűnő, felbomló szellemiségnek jelképévé nemesül. A búcsú a kurdi templomtól című kép középpontjában a kisebb dombon álló templom hatalmasra növesztett tömbje áll, a toronysisak csúcsa nem is fér bele a kép kivágatába. Viharos téli tájban a templomot házak veszik körül, a falaikat és a tornyot az alkonyi fények színezik. A templom hátterében a behavazott domb és a gomolygó felhők egybemosódnak, a házak körül szélfútta fák hajladoznak, de a templom és a körülötte csoportosuló házak a mozdíthatatlanság, az örökkévalóság illúzióját hordozzák. A kurdi templom motívuma újra és újra visszatérő témává vált Vecsési festészetében. Viszontlátjuk a Magyar falu (1979) című művén, amit egy szófiai múzeum őriz. A gyönki Általános Iskolában 1980-ban festett Életút szekkójának részletében is felismerhetjük a Búcsú a kurdi templomtól kép kompozícióját. Az Egy tavaszi este (1984) alkonyi égboltja előtt a lenyugvó nap arany fényében ragyogó templomot látjuk viszont. A Kurd (magyar falu) (1987) című expresszív téli tájképe gondolja újra a sorozat első darabját. A Kurdra emlékezve (1997) lírai képén távolról látjuk a falut és a tavaszi tájból kiemelkedő sárga templomot. Az előtérben egy tornác oszlopai és a mellvéden elhelyezett cserepes virágok keretezik a látványt. A Tavasszal Kurdon (2005) című festmény színkavalkádja zárja a sort. Vecsési Sándor 2020. május 18-án lenne 90 éves. Vecsési Sándor festészetének hatását foglalják össze számunkra Tamás Menyhért költő gondolatai: „Nekünk, akik ugyancsak elhagyott otthonok távolából éljük a hazaút szomjúságát, a szarvassá vált fiúi sorsot, keressük nap mint nap a visszavezető ösvényt, útbaigazítóak festői fái, útkelő tájai, kálváriái, homály-pillantású házai, örökké-nyitott, várakozó, várakozást takaró ajtói. Elegendő egy csöndnyi merítkezés, csillapul szomjúságunk, elég egy kilincsérintés, s máris tenyerünkben, szívünkben lüktet a tegnappal folytatható, mával igazult élet.”   Fotó: Retkes Tamás Szöveg: Lovas Csilla   Felhasznált irodalom: Fecske András: Vecsési Sándor. Tatabánya 1994. Fecske András Meghatározó gyermekkor. Szellemiség és forma Vecsési Sándor festészetében. Nyergesújfalu 2010. Tasnádi Attila: Vecsési Sándor. Budapest 2010. Tamás Menyhért: A „tékozló” fiú hazatérése (Vecsési Sándorról) In: Art Limes IX. évf. 10 sz. (1994–1995) 26–27.            

• 
• 
• 
• 
• 
•