HÓNAP MŰTÁRGYA Pipafej Szekszárdról Leltári szám: 66.104.1. Magasság: 7 cm Szélesség: 6 cm Szájátmérő: 3,1 cm „Préselt, feketére égetett cserép. Hengeres fejrész, kihajló peremmel, a peremből a vasbádoggyűrű és a hozzá csatlakozott kupak hiányzik, csak a gyűrű töredéke maradt. A fejrész elején ülő férfialak, alatta felirat: „Deák Ferencz”. A fejrészből derékszögben nő ki az ívelten hajló szárhüvely, metszete kerek, vége felé szélesedő, végén a kihajló peremen rézbádoggal borítva. A szárhüvelyrész egy darabja tört, a bádogborítás fogja össze. Dr. Mészáros Gyula ajándékaként került 1963-ban a néprajzi gyűjteménybe, Csalog Zsolt leltározta 1966-ban. Készítőjéről, készítési helyéről, használójáról nem tudunk semmit. Biztos, hogy 1867, a kiegyezés után készülhetett, amikor megnőtt Deák Ferenc, a Habsburg udvarral kiegyező, bölcs politikus tisztelete, kultusza. A dél-amerikai őshazájú dohányt az európai utazók hamar áthozták kontinensünkre. A 16. századtól spanyol, portugál és angol közvetítéssel gyorsan elterjedt a kontinensen a dohányzás szokása. Népszerűsége nagyon gyorsan ellenszenvet is váltott ki sok országban, de sok pártfogója is akadt, akik gyógyszerként, tisztító, gond és éhségűző voltát dicsérték. Magyarországra nyugat-európai és török közvetítéssel került. A török korban a katonák példáján gyorsan terjedt a nép között is a dohányzás szokása. A 17. század végétől egyes helyeken már a jobbágyok is termeltek bizonyos mennyiségű dohányt. A dohány izzása során keletkező füst élvezetének az eszköze a pipa volt kezdetben. A szivar és cigaretta csak a 19. század közepétől kezdett megjelenni és lassan kiszorította a pipát. A magyar parasztság az első világháború idején hagyott fel a pipázással és tért át a cigarettára. A pipa változatos alapanyagokból készült, lehetett csont, kő, tajték, üveg, porcelán, fém, akár kukoricacsutka. A legelterjedtebb a cseréppipa volt. A fazekasok közül váltak ki az előállítói. A pipakészítők közül leghíresebbek voltak a debreceniek. Debrecenben a 18. század végén évente több mint 10 millió pipát gyártottak. Hasonlóan keresett volt a selmeci pipa is. A kupakokat a rézművesek a szárakat a csutorások gyártották, vagy többnyire házilag eszkábálták. Ki-ki szája íze szerint: feketegyűrből, kecskerágítóból, meggyfából. Tolna megyében Bonyhádon volt egy jelentős pipakészítő műhely. A pipázással a háztartásokban új eszközök is megjelentek. A pipába levelesen nem lehetett a dohányt beletömni, összekellett vágni. Így új eszközként jelent meg a háztartásokban a dohányvágó. A módosabbak viszont vágatták a dohányt, így külön dohányvágó műhelyek. Például Pozsonyban 1790-ben 15 ilyen műhely működött. Több helyen ezek voltak a dohánygyárak elődei. Megjelentek a díszes pipaszurkálók is, melyekkel a parazsat lehetett piszkálni. A pipák tárolására pedig a főúri lakások pipatóriumainak mintájára a paraszti háztartások falain is megjelentek a hol díszesebb, hol szerényebb kivitelben készült darabok. A 19. században még folyamatosak a falvak és mezővárosok rendelkezéseiben a pipázás korlátozásai. Lévén sok akkor még gyúlékony anyaggal fedve, legtöbb helyen a helységen belüli pipázást tiltották, különösen szeles időben. A korlátozásokat be nem tartókat 10-12 keménypálcára vagy pénzbüntetésre ítélték. Felhasznált irodalom Bogdán István: Régi magyar mesterségek In: https://mek.oszk.hu/04600/04683/html/rmme0034.html 2021. február 22. Magyar Néprajzi Lexikon I és IV. kötet. Szerk. Ortutay Gyula. Akadémia, Budapest.1981. Szöveg: Csapai János Fotó: Retkes Tamás                      

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•