A hónap műtárgya – Szeptember   Vendel István vitézi oklevele   Újkortörténeti tárgyi gyűjtemény, leltári szám: 2020.7.1. Méretek: 43 x 53,5 cm   Szekszárd leghosszabb ideig regnált polgármesterének, Vendel Istvánnak, vitézi oklevele 2020 júliusában, vásárlás útján került a múzeum újkortörténeti gyűjteményébe. Két jeles évfordulóhoz is kapcsolható az oklevél bemutatása, hiszen kereken száz esztendővel ezelőtt került sor Magyarországon az első vitézi avatásra, és szintén abban az évben, 1921 decemberében vehette át Vendel István polgármesteri kinevezését Szekszárdon. Vendel István számára elsődleges cél volt Szekszárd városias jellegének erősítése, amelyet középületek emelésével, víz- és csatornahálózat kiépítésével, parkosítással, utcakövezéssel kívánt elérni. A laktanya- és a kórházfejlesztés is a kiemelt beruházások közé tartozott. Vendel István sokat tett Szekszárd fejlesztése érdekében, de mivel a beruházásokat az államsegélyek mellett kölcsönökből finanszírozta, komoly adóterhet rótt a város polgáraira. Szekszárd anyagi helyzetét nemhogy nem tudta stabilizálni, de a város még inkább eladósodott, csaknem a fizetésképtelenség határára került. A városi ellenzék megerősödött és mindent megtett, hogy elérje Szekszárd községgé való visszaminősítését. A mozgalom odáig fajult, hogy a polgármester ellen is közigazgatási eljárást kezdeményeztek, végül azonban Vendel István került ki győztesen a helyi politikai küzdelmekből. 1944-ben Szekszárd polgármestere szembeszállt azzal a paranccsal, amely elrendelte a zsidók elkülönítését, és nem volt hajlandó gettót kialakítani a városban. Engedetlenségét tetőzte, hogy a helyi nyilas pártház irodájának kialakítását sem engedélyezte a városházán. Jaross Andor belügyminiszter ezért Zentára történő áthelyezéséről döntött, amit Vendel István nem fogadott el, hanem nyugdíjazását kérte. Vendel István írta Szekszárd első monográfiáját, ami 1941-ben jelent meg. A monográfia Tanácsköztársasággal foglalkozó fejezete szolgáltatta az ürügyet 1946-ban Vendel István népbírósági peréhez. A Szekszárdi Népbíróság 1946 decemberében felmentette ugyan, de még sokáig rendőrségi megfigyelés alatt állt és csak 1950-ben szűnt meg ellene a nyomozás. A „politikai szempontból teljesen megbízhatatlan” Vendel István visszavonultan élt Szekszárdon, előhegyi tanyjában, egészen 1967. március 6-án bekövetkezett haláláig. A Vitézi Rendet, amely a Horthy-korszak meghatározó szervezete volt, 1920 nyarán és őszén több lépcsőben alapították. Már az első világháború alatt felmerült, hogy mielőbb szükség van a földkérdés rendezésére, ezért Czettler Jenő egy országos rokkanttelepítési alap létrehozását javasolta. A földkérdés azonban a háború után is megoldatlan maradt, ezért a Vitézi Rend megalapításának célkitűzése az volt, hogy a háborúban kitűnt katonákat földadománnyal jutalmazzák meg, így enyhítve a társadalmi feszültségeket. A szociális célkitűzés mellett meghúzódott egy politikai szándék is, mivel a kormányzó és köre rendkívül fontosnak tartotta a jobboldali „keresztény-nemzeti” érzelmű rétegek megszervezését a baloldallal szemben. Szükség volt egy új, megbízható elit létrehozására, amely könnyen mozgósítható, és a fennálló politikai rendet szolgálja. Horthy Miklós kormányzóként azonban csupán szűkre szabott jogkörrel rendelkezett, többek között nem adományozhatott nemesi címet. A Vitézi Rend létrehozásával sikerült áthidalni ezt a problémát, hiszen így, egy társadalmi szempontból „újnemesi” státuszú réteg jött létre. A vitézi avatás, vitézzé ütés ceremóniája, valamint a vezetéknév előtt használatos vitézi cím és a „nemzetes úr” megszólítás pedig egytől-egyig a nemesi státusz külsőségeire emlékeztet. A Vitézi Rend tagjai a felavatás után vitézi telek birtoklására váltak jogosulttá. A vitézi telkek adományozásához azonban szükség volt olyan földbirtokosokra, akik felajánlották saját földjük egy részét erre a célra. Mivel lényegesen kevesebb felajánlás érkezett, mint amennyi igénylő volt, az 1930-as években a Vitézi Rend tagjainak csupán egyharmada rendelkezett vitézi telekkel. A vitézi telek elidegeníthetetlen volt, férfiágon öröklődött tovább az alkalmas utódok között. A vitézi cím és a vitézi telek öröklésére alkalmas utódot várományosnak nevezték. Amennyiben nem volt alkalmas utód a telek visszaszállt az államra. A Miniszterelnökség hatáskörébe tartozó Vitézi Rend szervezete tökéletesen centralizált volt, amely meghatározott hierarchia szerint épült fel és katonai fegyelmet követelt tagjaitól, élén a Vitézek Főkapitánya, vitéz nagybányai Horthy Miklós, a kormányzó állt. A vitézzé avatáshoz szigorú feltételeknek kellett eleget tenni. A vitézek kötelezettségei közé tartozott a katonai szolgálat teljesítése a haza védelmében külső és belső ellenséggel szemben egyaránt. Elöljáróiknak engedelmességgel tartoztak és katonai gyakorlatokon kellett részt venniük. Mozgósíthatták őket természeti csapások esetén, és kötelesek voltak a tudtukra jutott nemzetellenes szervezkedésekről jelentést tenni. Kizárólag olyan egyesületekbe léphettek be, amelyeknek céljai összeegyeztethetőek voltak vitézi esküjükkel. Azokat a tagokat, akiknek életmódja ellenkezett a rend szigorú szabályaival, vagy bűncselekményt követtek el, kizárták a rendből. Az első vitézi avatásra, amelyen 24 jelöltet avattak fel, közönség nélkül, a királyi palotában került sor 1921. május 22-én. Még ugyanabban az évben, augusztus 21-én, látványos külsőségek közepette, megvalósult az első nyilvános avatás is, mégpedig a Várkertben. A jelölteket a kormányzó a lovaggá ütés szabályai szerint ütötte vitézzé díszkardjával. 1926-tól kezdődően II. Rákóczi Ferenc díszkardját használták a vitézi avatásokon. Ekkor már az 1875-ben alapított Magyar Atlétikai Club (MAC) margitszigeti sporttelepén tartották a ceremóniát. A felavatott vitézek díszoklevelet és vitézi jelvényt kaptak, amelyet Szilasi József iparművész tervezett. 1929-ig évente tartottak vitézi avatást, utána azonban csak hosszabb időszakonként került rájuk sor. 1930-ig 12798 vitézt avattak fel, közülük posztumusz 388 hősi halottat. A Szent István év keretében megrendezett székesfehérvári vitézi avatás kiemelt esemény volt 1938-ban. A Vitézi Rendbe 1943-ban mintegy 4342 tiszti állományú és 11189 legénységi állományú vitéz, valamint 8000 várományos tartozott. Az utolsó vitézi avatást 1944 őszén tartották. 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány, a fegyverszüneti egyezmény értelmében feloszlatta a fasiszta, vagy katonai szervezetnek minősített szervezeteket, köztük az Országos Vitézi Széket. A vitézi cím és a nemzetes megszólítás használatát pedig a rangok és címek eltörléséről szóló 1947. évi IV. törvénycikk tiltotta meg. Vendel (Vendl) Istvánt 1927-ben dr. Éry Márton alispán és vitéz Somkuthy József ezredes, vegyesdandár-parancsnok javaslatára vitézzé avatták. Nevét, idegen hangzása miatt, magyarosítani kellett, amelyet belügyminiszteri engedéllyel ekkor változtatott Vendelre. 1927. június 26-án vasárnap délelőtt a margitszigeti sportpályán került sor a jeles eseményre, amelyen összesen 1101 vitézt avattak fel. 290 tiszti és 811 legénységi állománybeli vitéz esküdött fel Magyarország ezeréves alkotmányára. Az ünnepség harsonaszóval vette kezdetét, miután az előkelőségek elfoglalták helyüket. A Hiszekegy elhangzása után az egyházak lelkészei – Árvai Nagy Bálint római katolikus tábori esperes, Raffay Sándor evangélikus püspök, Soltész Elemér református tábor püspök és Józan Miklós unitárius püspök – megáldották a felavatandó vitézeket. A kormányzó beszéde után következett az avatási szertartás. Vitéz Igmándy-Hegyessy Géza vitézi törzskapitány ismertette, hogy 290 tiszti és 811 legénységi állományi vitéz kerül felavatásra. Vitéz Barcsay Ádám alezredes, főszéktartó a főkapitányi díszkarddal három ütést mért a díszpajzsra, ezután vitéz Hellebronth Antal nyugalmazott tüzérségi tábornok, a Vitézek Főkapitányának helyettese, átvéve a díszkardot, átadta a kormányzónak, és megkezdődött az eskütétel. Az eskütétel után hatos csoportokban a kormányzó elé járultak a vitézek és féltérdre ereszkedtek. A kormányzó, mint a vitézek első főkapitánya, a díszkarddal vállukat megérintve, „A Hadúr nevében vitézzé avatlak!” szavakkal vitézzé ütötte őket. A Budapesti Hírlap részletesen tudósított az eseményről és természetesen a Tolna megyei sajtó is közölt híreket Vendel István vitézzé avatásával kapcsolatban. A városban ünneplők várták a hazatérő polgármestert, és Július 9-én, a Szekszárd Szálló éttermében, Tolna vármegye vezetősége, a vármegyei vitézek, a szekszárdi bizottságok tagjai, valamint a városi tisztikar banketten köszöntötte vitéz Vendel István polgármestert, vitézzé avatása alkalmából.     Felhasznált irodalom:   Dobos Gyula István: Vendel (Vendl) István, In: Szekszárd a XX. század első évtizedeiben. Szekszárd, 2005. 427-430. Kerepeszki Róbert: A Vitézi Rend 1920-1945. Máriabesnyő, 2013. Szlovikné Berényi Márta: A Vitézi Rend https://mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/a_vitezi_rend (utolsó letöltés: 2021-08-18) Tátrai Szilárd: A Vitézi Rend első évtizedének története. In: Hadtörténeti Közlemények 110. évf. 1. sz. (1997) Tátrai Szilárd: A Vitézi Rend története a harmincas évektől a felszámolásáig In: Hadtörténelmi Közlemények 113. évfolyam 1. sz. (2000) Vitézek Albuma. Budapest, 1939.   Tolna megyei Újság 1927. január 15. 9. évf. 3. sz. 2. Tolna megyei Újság 1927. május 7. 9. évf. 19. sz. 5. Tolna megyei Újság  1927. június 25. 9. évf. 26. sz. 5. Tolna megyei Újság 1927. július 16. 9. évf. 29. sz. 2. Tolna megyei Újság 1927. július 2. 9. évf. 27. sz. 3. Budapesti Hírlap 1927. június 28. 47. évf. 144. sz. 4.   Mácsainé Iván Éva   Fotó: Retkes Tamás     Vendel István polgármester üdvözli a Szekszárdra érkezett József királyi főherceget az újvárosi templomnál 1924-ben (Borgula Vilmos fotója)   

• 
• 
• 
• 
•