A hónap műtárgya november   Angyalt ábrázoló kékfestő nyomódúc   Néprajzi gyűjtemény, leltári szám: 1966.14.210. Méretek: hosszúság: 16,5 cm, magasság: 9 cm, szélesség: 3,7 cm   A történelmi Magyarország területén a kékfestő mesterség elterjedése a 18. századra tehető, melyben a betelepülő németeknek jelentős szerepe volt. Száz év múlva szinte minden jelentősebb mezővárosban és faluban dolgozott kékfestő iparos. A történeti kimutatások szerint Tolna megye tíz helységében közel negyven családnak volt műhelye, de vásári körzetük kiterjedt a környező településekre. Termékeik előállításakor figyelembe vették a helyi igényeket, és igazodtak az ott élő nemzetiségek ízléséhez, elvárásához is.   A bonyhádi Deckert család története szorosan illeszkedett a megye kékfestő ipartörténetébe. A család kékfestő mester (Färber) őse Hessen tartományból települt Mucsfára 1722-ben, ahol leszármazottuk, Deckert Henrik Imre még fenntartotta a műhelyt a 19. század közepén. Fia, Deckert Henrik (1876. Mucsfa–1943. Bonyhád) édesapja szakmáját vitte tovább. A kedvezőbb piac reményében 1900-ban Bonyhádra költözött, ahol feleségül vette Künsztler Katalint (1883-1937). Családi házukban rendezték be a kékfestő műhelyt. Legidősebb gyermekük, Deckert Károly (1903-1983) szinén folytatta apja kékfestő mesterségét. Inasévei letöltése után két évig még Németországban tanulta a szakmát, majd visszatért Bonyhádra. Feleségével, Fuchs Emmával (1907-1984) az 1930-as években üzletet nyitottak házuk utcára (Rákóczi utca) nyíló helyiségében. Műhelyükben kezdetben kékfestő anyagokat, később egyéb méterárut, majd rövidárut is árultak. Mellette vállaltak drukkolást (mintanyomást) hozott anyagra, és ruhatisztítást, mángorlást (vasalás, keményítés) is.   A hónap műtárgyának választott angyalt ábrázoló kékfestő nyomódúc a bonyhádi Deckert család műhelyéből származik. A nyomóminták elkészítése külön hozzáértést igényelt. Az ebbéli szaktudással rendelkező kékfestő legény vándorlása során nemcsak tanulóidejét töltötte ki egy-egy mesternél, hanem plusz pénzért megjavította a régi dúcokat, és új mintákat is készített. A 18. század végéig a műhelyek főleg fából faragott mintázókat használtak. Később a réz elterjedésével megjelentek a vegyes díszítésű dúcok , míg a 19. század közepétől szinte már csak rézbeültetéssel készült nyomómintával dolgoztak a kékfestők. Utóbbi lehetőséget teremtett a finom részletek megjelenítésére is.  A Deckert család múzeumi hagyatékában mindhárom nyomódúcfajta megtalálható, de utóbbiak teszik ki a gyűjtemény nagyobb részét. A kiállított minta is ezzel a technikával készült. Alapját egyetlen keményfából faragták ki. A készítésekor az előlapjába belevésték a trombitát fújó szárnyas angyalt, majd ezután a helyükre illesztették a rézlemezeket és a rézdrótokat.   A kékfestők termékeiből főként női és férfi viseletet készítettek, de lakástextilnek is vásárolták őket. Utóbbiak lehettek ágyneműk, falvédők, zsebkendők, batyukendők, konyhai abroszok és szalvéták. A reggeliző és ebédlőabroszok divatja a 19. század végén terjedt el, főleg a városi polgárság hatására. A mindennap használatos terítők gyakori dísze volt  a kanna-, csésze-, kés-, villa-, kanál-, tányér-, cukortartó-, kifli- és perecmotívum. Vallási ünnepekkor, jeles családi alkalmakkor azonban elővették a féltve őrzött textileket. Ilyen lehetett az angyallal díszített abrosz is. A bemutatott terítőt jelenlegi tulajdonosa, Hein Antalné anyósától Hein Antalné Fischer Erzsébettől kapta ajándékba. A család az abroszt a Deckert-műhelyben vásárolta, így valószínűleg a kiállított nyomódúcot használták a textil mintázásakor. Az ehhez hasonló vallási tematikájú nyomódúcokból keveset (3-4 db) őriznek a magyar múzeumok. Legközelebbi párhuzamainak a hangszereken játszó angyalokat ábrázoló békéscsabai nyomóforma tekinthető, és az Iparművészeti Múzeum két, angyalos jelenetet ábrázoló mintája.   A II. világháborút követően Deckert Károly – utolsó bonyhádi mesterként – felhagyott az iparral. Döntése a népviselet elhagyásával, a kékfestő iránti kereslet csökkenésével és az olcsó, gyári anyagok megjelenésével magyarázható. A műhely bezárását meggyorsította, hogy házukat államosították, melybe több családot is beköltöztettek. A felszámolás során a Soproni Múzeum, a pápai Kékfestő Múzeum, valamint Nagy József tolnai kékfestő mester több, értékes gépet is megvásárolt. A műhely további berendezései és tárgyai – az angyalt ábrázoló nyomódúccal együtt – a szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeumba kerültek 1961-ben.    Szöveg: Fuksz Márta Fotó: Retkes Tamás Grafika: Vicze László Köszönet Köllerné Koch Ilonának, a Bonyhádi Német Önkormányzat elnökének szíves segítségéért és Hein Antalnének az abrosz kölcsönzéséért.   Felhasznált irodalom: Babus Jolán: Kékfestők Tolna megyében. Kézirat, 1961. Wosinsky Mór Megyei Múzeum, Néprajzi Adattár 572–79. Domonkos Ottó: Textil- és textilfeldolgozó ipar. In: Magyar néprajz III. Kézművesség. Főszerk. Domonkos Ottó. Budapest 1991, 95–130. Domonkos Ottó: Kékfestés. In: Magyar néprajz III. Kézművesség. Főszerk. Domonkos Ottó. Budapest 1991, 386–391. Juhász Antal: A kisteleki kékfestő műhely.  Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1963, 101–120. Méri Edina: Vallásos motívumok a magyarországi kékfestés mintakincsében. In: Olvasó. Tanulmányok a 60 éves Barna Gábor tiszteletére. Szerk. Mód László – Simon András. Szeged 2010, 210–230.                       

• 
• 
• 
• 
• 
• 
•