A hónap műtárgya

Oklevél a Szekszárdi Magyar Királyi Bábaképző Intézetből.

Újkortörténeti dokumentum gyűjtemény, leltári szám: 2009.46.2. Méretek: 57,5×47,5 cm Leírás: özv. Keserű Andrásné bábaoklevele hajtogatva, egészvászon borítóba illesztve az évszázadokig tapasztalati úton működő bábák tevékenységét Mária Terézia szabályozta a 18. század második felében, útjára indítva ezzel a „bábamesterség” – mint az első, hivatalosan is szabályozott női foglalkozás – fejlődését. Az ekkor kibontakozó egészégügyi reformtörekvések következtében a bábaság fokozatosan egy államilag oktatott, fizetett és ellenőrzött foglalkozássá vált. A bábakérdés újabb országos szintű szabályozására, az egészségügy átfogó és egységes rendezését célzó 1876-os közegészségügyi törvény keretében került sor, amely a szülésznői gyakorlatra vonatkozó szabályozásokat is tartalmazott. A törvény minden 1500 lakost meghaladó települést képzett bába alkalmazására kötelezett. Ezzel elindult egy folyamat a bábaképzés kiterjesztése területén, fokozatosan a hivatalos képesítés megszerzésére utalva a szülésznői gyakorlatot folytatni szándékozó bábákat. Erre kínáltak lehetőséget a 19. század végén országszerte megszervezett bábaképző tanintézetek. Tolna vármegye – a bábaképzés rendezése és a szülészet színvonalának emelése céljából – 1893-ban határozott bábaképző iskola felállításáról Szekszárdon. A tervezett másodrendű bábaképző tanintézet 1896-ban, a kibővített kórházépületben kezdte meg működését. A kezdetben 3 hónapos – 14–20 bábanövendékkel induló kurzusokat – évente két turnusban szervezték meg. A tanintézet színvonalának emelése céljából a kórház igazgató főorvosa – dr. Tanárky Árpád – 1901-ben az intézet elsőrangúvá nyilvánítását kérvényezte a minisztériumtól. Az első 5 hónapos – immáron az egész országra érvényes oklevelet biztosító – tanfolyam a következő évben indult meg Szekszárdon. A megszerzett képesítéssel tehát az ország bármely településén elhelyezkedhetett a leendő szülésznő. A képzést ekkor a kórház igazgató főorvosa – dr. Tanárky Árpád – vezette. A szekszárdi bábaképző 5 hónapos tanfolyamán szerezte képesítő oklevelét a 28 éves özv. Keserű Andrásné. Az 1892. október 7-én Dunaszentgyörgy községben született, református vallású Horváth Julianna 20 évesen, 1912-ben kötött házasságot Keserű András földművessel. Rövid házasságuknak az I. világháború vetett végett. Férje 1915-ben a galíciai fronton vesztette életét 31 évesen. A megözvegyült Keserű Andrásné Horváth Julianna néhány évvel később, 1920-ban végezte el a szekszárdi M. Kir. Bábaképző Intézet – akkor még – 5 hónapos tanfolyamát, ahol okleveles bába képesítést szerzett. Vizsgáit az év júniusában sikeresen teljesítve tért haza Dunaszentgyörgyre. A szekszárdi tanintézet szárazpecsétjével ellátott oklevelét dr. Dragits Imre vármegyei tisztifőorvos, dr. Tanárky Árpád igazgató tanár, valamint a vallás és közoktatásügy minisztériumot képviselő dr. Nesztor Emil látták el aláírásukkal. Oklevelének kihirdetésére Tolna vármegye törvényhatósági bizottságának 1920. december 16-i közgyűlésén került sor. A friss oklevéllel rendelkező bábák nem minden esetben kaptak azonnali megbízást az adott település elöljáróságától. Amennyiben nem volt betöltendő állás, magánbábaként kezdték hivatásuk gyakorlását. Pontos adatunk nincs arról, hogy Keserű Andrásné oklevele kihirdetését követően milyen minőségben látta el praxisát, az mindenesetre bizonyos, hogy 1930-ban – a rendelkezésre álló dokumentumok alapján – már Dunaszentgyörgy település községi bábájaként folytatta tevékenységét. A bábaképzésben 1921-ben következett be újabb jelentős változás. Az eddig 5 hónapos képzés időtartama 10 hónaposra emelkedett. Az első, bővített időtartamú tanfolyam záróvizsgáján – 1922 júniusában – 19 bábanövendék tett sikeres vizsgát a szekszárdi tanintézetben. A bábaképzés kibővített tananyagába ekkor már a védőnői (anya- és csecsemővédelmi) alapismeretek is bekerültek, hiszen az akkor kiépülő védőnői hálózat elsősorban még a nagyobb településeken, járási központokban építette ki intézményhálózatát. 1923 februárjában a szekszárdi születésű dr. Őrffy Lajos szülészorvost – a budapesti bábaképző korábbi tanársegédjét – nevezték ki a szekszárdi tanintézet élére, akit egyúttal az akkor megalakított szekszárdi anya- és csecsemővédelmi intézet vezetőjévé is választottak. Ahogyan a korabeli sajtó is beszámolt róla, Őrffy doktor kinevezésével közel egy évtizeden át egy „európai színvonalon álló szakember” vezetése alá került a szekszárdi bábaképző „modern, egészségügyi szempontból is nagy jelentőségű intézménye”. A szekszárdi bábaképző fontos szerepét tükrözték a húszas évek második felében tapasztalható fejlesztési törekvések is. Tervek voltak a bábaképző intézet különálló épületbe való költöztetésére. Az építési célokra 1927-ben a város ingyenes telket ajánlott fel a vásártéren, a Nemzeti Bank szekszárdi fiókjának közelében. E tervek megvalósítására ugyan nem került sor hisz – 1930-ban, a kórház ismételt bővítésével – a felszabaduló régi kórházépületben kapott újabb helységeket a bábaképző, mégis a szekszárdi intézet a bábaképzés és továbbképzés egyik meghatározó dunántúli központjává vált a húszas évek végére. Mindezen eredmények ellenére – a gazdasági válság éveiben – az állam súlyos anyagi helyzetére való hivatkozással a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1932. július 1-vel megszüntette a szekszárdi bábaképző intézetet, egyúttal – az intézet igazgató tanárát – dr. Őrffy Lajost a szombathelyi bábaképző élére nevezte ki. S bár Tolna vármegye törvényhatósági bizottsága kérvényezte a kormány döntésének megváltoztatását – hivatkozva az eddigi nagy anyagi áldozatokra, amelyekkel évtizedeken keresztül támogatta az intézetet –, azonban „az állam szigorú racionalizálási elve könyörtelenül elzárkózott úgy a közegészségi, kulturális, mint a humánus szempontok elől” – írta dr. Treer István kórháztörténeti kötetében 1935-ben. A szekszárdi tanintézet működésének köszönhetően a századfordulót követően folyamatosan emelkedett a megyebeli okleveles bábák száma. Az addig jobbára képzettség nélkül működő ún. „parasztbábák”, illetve a megyei tisztiorvos által jogosultságot szerzett „cédulásbábák” tevékenysége a 20. század elején fokozatosan háttérbe szorult. Míg 1886-ban a Tolna vármegyében működő 240 szülésznő közül csupán 71 volt okleveles képesítésű, addig – a bábaképzés megindulásával – 1928-ra a vármegye területén működő valamennyi (247) bába okleveles képesítéssel rendelkezett. A szekszárdi tanintézet megszűnésével nemcsak a környékbeli bábaképzés, de a tágabb körzet egy fontos és évtizedeken át jelentős szerepet betöltő egészségügyi intézményének története zárult le.   Szöveg: T. Konkoly Lilla Fotó: Retkes Tamás Grafika: Vicze László   Felhasznált irodalom A szekszárdi bábaképző fejlesztése. Tolnamegyei Ujság 1923. január 6. (V. évf. 1. szám) 3. Deáky Zita – Krász Lilla: Minden dolgok kezdete. A születés kultúrtörténete Magyarországon (XVI–XX. század). Budapest, Századvég, 2005. Deáky Zita: A bába a magyarországi népi társadalomban (18. század vége–20. század közepe). Budapest, Centrál Európa Alapítvány, 1996. Fekete Sándor: A bábaoktatás története Magyarországon. Orvostörténeti Közlemények 55–56 (1970) 175–186. Horváth Boldizsár – Illei György: A szombathelyi bábaképző és szülészeti osztály kilenc évtizede. Vasi Szemle XL (1986) 4. sz. 481–499. Krász Lilla: A bába történeti szerepváltozása a 18. századi Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. Mohos Márta: A demográfiai magatartást alakulása a XIX–XX. század fordulóján. Anya-, csecsemő- és gyermekvédelem. Történeti Demográfiai Évkönyv 2001, 433–443. Treer István: Tolna vármegye Horthy Miklós közkórházának másfél évszázados története és munkássága. Szekszárd, 1935.