Az első teremben kiállított mamutborjú csontváza Dunaföldváron került elő, kora kb. 25-30 ezer év. Ugyancsak az őskőkor idejéből származnak a Szekszárd-palánki vadásztanyán előkerült pattintott kőpengék is. A Dunából került elő a 2. tárlóban lévő emberi koponyalelet, amely neandervölgyi jellegzetességeket mutat.

Az újkőkor legfőbb jellemzője a növénytermesztésen és állattenyésztésen alapuló letelepült életmód. A koraneolitikumban a Dunántúl déli részén kialakult Starevo-kultúra legszebb leletei a Tolna megyei Medináról ismertek: talpas kehely, kerek talpú edény stb. Már ebben a korban készítettek istenábrázolásokat, melyek a termékenység istennőjét, a Magna Matert ábrázolják.

A Kr. e. VI. évezredtől változik a neolitikum anyagi kultúrája, új edényformák jelennek meg: jellemző a bekarcolt vonaldíszítés.

A vonaldíszes kerámia mintegy ezer évig tartó uralmát Közép-Európában a későneolitikus lengyeli kultúra követte a Kr. e. V-IV. évezredben. Főként növénytermesztéssel foglalkoztak, de nagy szerepe volt a szarvasmarha- és sertéstenyésztésének is. Legjellemzőbb edényformáik a csőtalpas tálak, a behúzott szájú edények. A technikai fejlődést az átfúrt, csiszolt kőfejszék jelzik, jellemzők a kőbalták, hasított kőeszközök, csont- és agancsszerszámok. A halottakat zsugorított helyzetben, oldalukra fektetve temették el. Amint az a mórágy-tűzkődombi B1-sírcsoport kiállított részén is látható, ételt, italt helyeztek melléjük, hogy túlvilági létük során se szenvedjenek hiányt táplálékban.

Az újkőkort a rézkor követte. Kezdetben főként csak ékszereket készítettek az értékes fémből, majd később egyre nagyobb tömegben használati eszközöket is.

A későbbiekben a rezet különböző adalékok hozzáadásával ötvözni kezdték. Erről az új fémről, a bronzról kapta nevét a Kr. e. II. évezredet kitöltő korszak. A hosszabb ideig tartó egy helyben lakás eredményeként létrejött bronzkori tell-telepeken talált állatcsontok, égett gabonamaradványok, használati eszközök fejlett gazdálkodásról – földművelésről, állattartásról, kereskedelemről – tanúskodnak. A 12. tárlóban kiállított, mészbetéttel gazdagon díszített edényekről kapta a nevét az a nép, amely a középső bronzkorban ezen a területen élt.

A késői bronzkor előkerült kincsleletei virágzó bronzművességre utalnak. E korszak különösen szép emléke a Kányán előkerült, sírban talált kocsi alakú urna, mely a túlvilágra való utazás hitéről tanúskodik, egyben utal egyik közlekedési eszközükre is. A középen elhelyezett hatszögletű vitrinben későbronzkori női és férfi viselete látható.

A korai vaskorban új, keleti eredetű népesség jelent meg területünkön. A 16. tárlóban látható preszkíta és szkíta tárgyak e nép Kaukázusig követhető anyagi kultúrájának részei.

Az ajtó melletti vitrinekben a nyugati eredetű kelták emlékei láthatók. Ők használtak először nagy mennyiségben vas eszközöket. Hitvilágukra utal a vadkan szobor, a sírban összehajtogatva elhelyezett fegyverek. Jellegzetes formájú ezüst és bronz pénzeket használtak. Önálló létüknek a római hódítás vetett véget.

A katonai megszállást követően a rómaiak – kiépítve a közigazgatás új rendszerét – Pannónia néven tartománnyá szervezték a mai Dunántúl területét. A többségében kelta eredetű őslakosság azonban még hosszasan élt tovább a korábbi gazdasági és társadalmi viszonyok között.

A védelmi rendszer fenntartásához igen sok katonára volt szükség. Ezért az őslakosság férfi tagjait segédcsapatokba sorozták be, akik mintegy 25 éves katonai szolgálat után római polgárjogot nyertek. Erről bronz lemezre vésett okiratot, diplomát kaptak. Békeidőben a katonaság termelőmunkával is foglalkozott, amint erre a téglabélyegek is utalnak. A 21. tárlóban lévő bronz övgarnitúra és díszes lószerszám szintén a katonaság életmódjához kötődő emlékünk.

A római kor néhány érdekes kerámia edénytípusát találjuk a következő tárlóban. A mécsesek, tárolásra és főzésre szolgáló mázas és mázatlan edények a kor emberének mindennapjairól tanúskodnak.

Az Alsópél határából származó mészkő sírláda az I. század második felében elhunyt halott hamvait rejtette. Az itt élő népek sokféleségéből következik, hogy a kultúrára és a hitvilágra is a sokszínűség volt a jellemző. A megyénkben talált római istenszobrok közül kiemelkedik szépségével a Tamásiból származó Concordia-szobor (legújabb kutatások szerint Fortuna-szobor), valamint a mellette látható áldozati kancsó és Jupiter bronzszobra, melyek egy háziszentélyből kerültek elő. Ugyancsak háziszentélyben állt a többi istenszobor is: Lar szobra, a Mater Matuta-szobrok, a görög hitvilágra utaló Pallasz Athéné-szobor és a szír Mithrasz-szobortöredék is.

A földművelésre utaló eszközanyagban ekehúzó láncot, kaszákat, sarlót találunk. A vas szőlőmetsző kések azt bizonyítják, hogy a rómaiak honosították meg Pannóniában a szőlőkultúrát. A díszes, vörös színű terra sigillata edények importként kerültek vidékünkre. A mérleg és mérlegsúlyok, az egykor forgalomban lévő ezüst- és bronzpénzek a római időszak virágzó kereskedelméről tanúskodnak. A III. századtól a Rajna vidékéről nagy mennyiségű üvegáru került kereskedelmi úton Pannónia területére. A mucsfai favödör érdekessége, hogy tiszafából készült fa része is eredeti római kori. A korábban tűzzel-vassal irtott kereszténység a IV. században államvallássá lett a Római Birodalomban, ugyanakkor szakadár, eretnek változatai is terjedtek. Egyik ezek közül az Arianus-vallás, amely nem tételesen, inkább szertartásrendjében tér el a hivatalos államvallástól. A legészakibb Arius ábrázolás az utolsó tárló egyik tégláján látható. Egy másik téglára, valamint a Bátaszék-kövesdi aranyozott bronz fibula végébe Krisztus monogramot rajzoltak, illetve véstek. A IV. század második felétől a kelet felől támadó népek és az északi határ közelében élő germánok egyre inkább fenyegették a birodalmat. A helyi lakosság állandó zaklatása, az egyre gyakoribb népességcsere a római élet legjellemzőbb sajátossága, a városi élet pusztulásához vezetett. A birodalom széthullását területünkön egy másik – ugyancsak számos izgalmas történeti eseményt és érdekes régészeti leleteket ránk hagyó – időszak, a népvándorlás kora követte, melynek történetét a második teremben követhetjük végig.

A Kr. utáni I-II. században az ázsiai területek elsivatagosodása túlnépesedéshez vezetett. Egyre kevesebben tudtak megélni őseik földjén, így kényszerűségből indultak el a népek új hazát keresni.

375-ben a harcias hunok átlépték a Volgát, és ezzel kezdetét vette a sztyepp területén a népek sokszor fejvesztett menekülése. 376-ban már gót csoportok törtek be a Római Birodalom területére, letelepedési engedélyt kértek maguknak és cserébe katonai szolgálatot vállaltak. Négy évvel később Alatheus és Saphrax vezetésével újabb gót, alán és fehér hun töredék kényszerítette ki a letelepedést Pannóniában. A mai Tolna megye területén alánok éltek: egy fejedelemnő sírja Regölyben került elő. Hatalmas ékkövekkel díszített ruhakapcsoló tűk, az ékkőberakásos csat, a tömör arany karperecek és a ruhát díszítő aranyflitterek sokasága a fején megsérült idős hölgy rangját jelzik. Asztali készletéhez tartozott a világon egyedül álló formájú “madárfejes kancsó”.

433-ban a rómaiak Pannónia provinciát kényszerűségből átengedték a hunoknak. A Kapos folyó árteréből előkerült bronz üst, valamint a bátaszéki arany kard utal erre az időszakra. E keleti nép hozta magával a koponyatorzítás szokását, melyet a germán csatlakoztatott népek is átvettek. Attila, a hunok nagykirálya 453-ban halt meg, birodalmát az uralma ellen felkelt népek megsemmisítették.

527-ben északról újabb germán népek jelentek meg Pannóniában, a langobardok. A megye területén csak igen rövid ideig, 22 évig éltek, mégis két teljes temetőjüket sikerült feltárni Kajdacson és Tamásiban. Gazdagon díszített, bepecsételt, korongolt edényeket használtak. 566-567 telén királyuk, Alboin szövetséget kötött az Al-Duna mentén megjelent keleti nép, az avarok uralkodójával, Baján kagánnal a tiszántúli területek gepidái ellen. E szövetségben vívott háború a gepida királyság végét jelentette. Ám 568. április 1-jén a langobardok is menekülni kényszerültek az új szomszéd elől, s Itáliában telepedtek meg.

Az avarok a nyugati türkök támadásai elől menekülő uar-hunni törzsek leszármazottai. A korábban nomádnak tartott nép – mely lényegében itt, a Kárpát-medencében szerveződött egységbe – letelepedett, földművelő és állattenyésztő életmódot folytatott. A férfiak díszes fegyverövet viseltek, melyek egyben rangjukat, nemzetséghez való tartozásukat is jelölte. Fegyverzetük a reflexíj volt, melynek segítségével félelmetes harcosoknak bizonyultak. Közelharcban döfőlándzsát és kétélű kardot használtak. Lovon való biztonságukat a kengyelek használata növelte.

Szekszárd és környéke különleges helyet foglalt el az avar korban. A Bogyiszlói út mentén került elő egy olyan avar falu, melynek lakói ugyan fegyveres szabadok voltak, de meghatározó foglalkozásuk a kerámiakészítés volt. A terepasztalon jól megfigyelhető a házak és műhelyek rendszere, mely a település szerkezetét is sejteti. A “vízen túl” helyezkedett el a 788 síros temető. A korai avar korban két nagy kerámiaégető központ működött az avar kaganátus területén, melynek egyik égető kemencéjét “in situ” – eredeti állapotában – mutatja be kiállításunk. A másik műhelyközpontot Dunaújváros környékén kell keresnünk.

A IX. század első évtizedében az avar birodalom a belső lázadásoktól elgyengülve, a külső támadásoktól megrendülve szétesett. A birodalom eltűnt, a nép azonban elszegényedve, de tovább élte a maga életét.

896-ban Árpád vezetésével a honfoglaló magyarok vették birtokukba a Kárpát-medencét. Tolna megye területe a fejedelem szállásterületéhez tartozott, ám e tényt igen nehezen tudjuk régészeti úton tetten érni. Csupán a dunai átkelőhelyeken, az északi és nyugati peremterületeken voltak honfoglaló csoportok.

A kiállítást rendezte: Szilágyi Miklós. Látványterv: Hámori László

A kiállítás készült 1978-ban, felújítva 1989-ben.