A hónap műtárgya november Fülöp Gyula kovácsinas szabadulómunkája – kovácsoltvas rózsa   Néprajzi gyűjtemény, leltári szám: O.1980.1.313. Méretek: magasság: 30 cm, szélesség: 19 cm   A feudális és polgári korban a fémipari szakmák mesterei – hasonló technikai tudásuk és sokszor azonos munkáik ellenére – külön céhekbe (kovács, lakatos, bádogos, rézműves, ötvös) tömörültek. Közülük – a korabeli falvakban, mezővárosokban – a legjelentősebb gazdasági szerepe a kovácsnak volt. Fő feladata a mindennapi használati tárgyak és mezőgazdasági eszközök előállítása, javítása, illetve a szekerek vasalása, lovak patkolása volt. Lévén munkájuk nélkülözhetetlennek számított, minden településen volt legalább egy kovácsműhely. Az uradalmi műhelyeket a földesúr tartotta fent. Éves szerződést kötöttek a céhes vagy céhen kívüli mesterrel, melyben megállapodtak az elvégzendő munkákról, a díjszabásról, a család pénz- vagy természetbeni járandóságáról, és a rendelkezésükre bocsátott földek nagyságáról. Ilyen uradalmi kovács volt Fülöp György édesapja, Fülöp Mihály is. A levéltári források tanúsága szerint Fülöp Mihálynak és feleségének, Géczi Rozáliának kilenc gyermeke született 1876 és 1894 között. A család sokat költözött. Első gyermekük keresztelésekor még Miszlán laktak, harmadik gyermekük, Fülöp Gyula születésekor (1879. július 7.) már Tótkeszi-Újpusztán (ma: Magyarkeszi) éltek, mely az Esterházy-uradalom egy kisebb majorja volt. Tíz év múlva átköltöztek egy másik Esterházy-majorba, Gyántra (ma: Pincehely határa). Az anyakönyvek minden esetben  „ferri faber”-nek, azaz kovácsmesternek nevezték az édesapát. Nem tudni, hogy fia, a szintén kovácsnak készülő Fülöp Gyula tanulóidejét hol töltötte. Ebben az időben a fiúgyermekek 10-12 évesen kezdték el az inaskodást, mely a szakma elsajátításának első szakaszát jelentette. A mesterségbeli oktatás 3-4 évig tartott, melynek végén az inas elkészítette szabadulómunkáját. A mesterekből álló bizottság ez alapján döntötte el, hogy az inast legénnyé léptetik elő. A feljegyzések szerint Fülöp Gyula a rózsa alakú gyertyatartó elkészítésével fejezte be inasképzését 1895-ben. Így 16 évesen kovácslegénnyé vált, akire újabb 3-4 év tanulás, a vándorlási évek tapasztalatszerzése és egy komoly mestermunka elkészítése várt, hogy kovácsmesterré válhasson. A rózsa nem csak régisége és szépsége miatt érdemel figyelmet. A lakás díszítésére szolgáló tárgyak főként a mezővárosi, városi kovácsműhelyekből kerültek ki. Vizsgamunkája alapján feltételezhető, hogy Fülöp Gyula is valamelyik közeli mezővárosban tanulta ki a szakmát. A későbbi, műkovácsolásnak nevezett technikákat is ismerő és alkalmazó kovácsinas nagy kézügyességről tanúskodó díszrózsát készített. Munka közben mind a hideg-, mind a melegkovácsolás technikáit alkalmazta. A rózsa henger alakú szárát és 3 lábát „fehérmelegen”, azaz fehérizzás mellett hegesztette össze (kovácshegesztés). A hozzá erősített, vékonyabb rózsa- és levélszárakat sárgarézzel forrasztotta meg. Ezekhez a műveletekhez minimum két ember kellett. A rózsa leveleit és szirmait készen kapható gyári, hengerelt vaslemezből alakította ki. A lemezollóval kivágott alakzatotokat a maga készítette domborító szerszámmal és kalapáccsal formázta meg. A leveleken látható erezéshez, a száron végigfutó kéregminta véséséhez szintén speciális, egyedi eszközöket gyártott. A bimbók rögzítéséhez először a szárvégeket „zömítette”, majd a rózsaszirmokat kilyukasztotta, felfűzte és szegecseléssel erősítette a szárhoz. Egy későbbi forrásból ismert, hogy mesterré válása után Ozorán telepedett le. Az 1929-es összeírás az iparosok között tartotta számon hat másik kovácsmesterrel együtt. Jelentőségüket mutatja, hogy a számon tartott 98 iparos tíz százalékát (7 kovács, 2 bádogos, 1 lakatos) a fémiparban dolgozó mesterek tették ki. Életéről még egy-két adattal szolgáltak az anyakönyvek. Az ozorai származású Dénes Annával kötött házasságot, aki túlélte 1950-ben elhunyt férjét.  A kovácsoltvas műremek több kiállítóhelyet is “megjárva” került a néprajzi gyűjteménybe. Eredetileg a mester unokája, Fülöp Erzsébet ajándékozta az Ozorai Járási Múzeumnak 1961-ben. A gyűjtemény felszámolása után a simontornyai vármúzeumba került, majd az újabb átszervezések miatt a Wosinsky Mór Megyei Múzeum gyűjteményébe lett elhelyezve az ozorai anyaggal együtt 2007-ben. Szerencsére a vasrózsához tartozó leírókarton megmaradt, így készítője neve, gyűjtésének körülményei segítséget nyújtottak a tárgy történetének megismeréséhez.      Szöveg: Fuksz Márta Fotó: Retkes Tamás Grafika: Vicze László Köszönöm Bakó Ernő kovács, népi iparművész szóbeli segítségét.   Felhasznált irodalom: Balázs Kovács Sándor–Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. Szekszárd, 1999. Bieber Károly: Kovácsművészet. Budapest, 1963. Dobos Gyula: Ozora. Budapest, 2000. Domonkos Ottó: Fém- és fémfeldolgozó ipar. In: Magyar néprajz III. Kézművesség. Főszerk.: Domonkos Ottó. Budapest, 1991. 61–71. Kothencz Kelemen: Kovácsok kézjegye. Baja, 2012. Timaffy László: Fémművesség. In: Magyar néprajz III. Kézművesség. Főszerk.: Domonkos Ottó. Budapest, 1991. 245–281.          

• 
• 
• 
•