A HÓNAP MŰTÁRGYA - OKTÓBER

Sírtégla Sárpilisről

Néprajzi gyűjtemény, leltári szám: 01.2.100.

Méret:

hosszúság: 22 cm,

szélesség: 22 cm,

magasság: 4 cm

Leírás: Égetett tégla, négyzet alakú. Egyik lapján belekarcolt felirat: „E sírhalom takara két nyomorultat. Egy jó öregasszont és egy jámbor ifjat, kinek neve volt életében Bogár Éva. Itt nyugszanak ketten és (…)” A szöveg folytatása hiányzik, ugyanis két tégla alkotta annak idején a sírfeliratot. Ennek ellenére egy kis kutatással kideríthető a hiányzó adat a sárpilisi és az őcsényi református anyakönyvekből. Bogár Éva 1808. május 21-én született Őcsényben. A sárpilisi származású Vecsei István vette feleségül, aki 1844 januárjában meghalt. Bogár Éva sógornője, Mária is ugyanekkor halt meg. Még ebben az 1844. januári hónapban házasságot kötött az özvegy sógor, Kovács Sándor és az özvegy sógornő, Bogár Éva. A korban késeinek számító házasságukból egy gyermek született 1845-ben, Sándor, aki 1863 augusztusában, 18 évesen elhunyt. Tehát az ő személyét rejtik a „jámbor ifjú” szavak. Bogár Éva 1873-ban halt meg 62 évesen, férje 1880-ban követte őt ,78 éves korában.

Mi is a tégla érdekessége a családi történeten túl és milyen funkciója volt?

A sírhelyek megjelölésére évszázadokon keresztül a fejfákat használták a reformátusok, evangélikusok és az unitáriusok. A katolikusok keresztet állítottak a sírra. A fejfa, fütül való fa, gombfa, kopjafa ­– több megnevezése létezik –, valamikor a református temetők kizárólagos sírjele volt. A ma országosan ismert típusokat a 18. századig lehet nyomon követni a fa romlandósága miatt korábbiakat nem igen ismerünk. Többféle elképzelés él a fejfákkal kapcsolatban, vannak kutatók, akik honfoglalás kori, vagy azt megelőző hagyományelemnek tartják, vannak, akik úgy vélik, hogy az ellenreformáció idején vált a katolikusoktól megkülönböztető jellé.

A fejfa temetéskor került a sír fej felőli végéhez. Csalog József szerint a sárközi fejfák ember alakúak voltak, az 1930-as években még talált olyan fejfát, melynek a kerek fejvégződése alatt karokra emlékeztető rész is volt. Egyes részeit – a Sárközben is – gyakran meg is nevezték, homloka, feje, nyaka, válla, törzse, dereka, lába, talpa.  Készítőjük a helyi bognár, ács, asztalos, famunkákhoz értő mesterember volt. A fejfára a halott nevét- vagy annak kezdőbetűit és feliratokat is véstek, gyakran verses formában, melyeket kifestettek. A fejrész formái gyakran az eltemetett nemét is jelképezték. Sok helyen festették magát az egész fejfát. A színnek életkor jelző szerepe volt, a fiatalabbaknak világos színekkel, az időseknek fekete színnel, hasonlóan, mint a koporsók esetében. Vannak tájegységek, ahol sajátos típusok is kialakultak, például a Bereg megyei csónakos fejfák, melyeknek a legtovább maradt fenn a használata és a legismertebbek. A sárközi reformátusságról elmondható, hogy önálló fejfatípust nem alakított ki. Megtalálhatók voltak a Sárközben létezett formák a Tolna- és Baranyai megyei református temetőkben is. A fejfa mellett sok helyen szúrtak lábfát is a sírok láb felőli részére, ezek azok a rudak voltak, melyeken a koporsót vitték a sírhoz.

Voltak olyan módon elkészített fejfák is, melyek felirata nem magára a fejfára volt felvésve, hanem egy külön deszkára, vagy mint esetünkben, téglába volt bekarcolva, és azt erősítették fel a fejfára. Az ilyen, fazekassal- vagy téglaégető mesterrel készített felirat praktikusabb volt, az időtállósága miatt.

Ez a sírtégla már az átmeneti időszakból származik, amikor elkezdte kiszorítani a sárközi temetőkből a kőből készült síremlék a fejfákat, a módos családok már kriptákat is építtettek, nem sírba temetkeztek. A kevésbé tehetősek is próbáltak valamiféle időtálló síremléket készíttetni maguknak, ennek egyik példája ez a sírtégla.

Felhasznált irodalom és források

Csalog József: A sárközi református temetők emberalakú fejfái. Néprajzi Értesítő XXXII. 1940. 381–385.

Magyar Néprajzi Lexikon 2. Főszerk. Ortutay Gyula. Bp. 1979.

Zentai János: Sárközi fejfák. Wosinsky Mór Múzeum Néprajzi adattár 447–77.

A sárpilisi és az őcsényi református egyházközségek anyakönyvei

Szöveg: Csapai János

Fotó: Retkes Tamás