Mesélnek a tolnai erdők 7.

Egy késő középkori pinceépület feltárása a tamási erdőben

A sorozat előző részében a török hódoltság elején elpusztult középkori falvak határában azonosított pinceépületekről, szőlőhegyi hajlékokról volt szó. Ebben a bejegyzésben egy régészeti ásatással kutatott hasonló épületet mutatok be, amelyet 2024-ben tártunk fel Tamási mellett, az egykori Kospa falu határában.

Az egyetlen helyiségből álló, 3,9–4,5×6,6 méter belső alapterületű építményt félig a földbe vájták, azaz hátsó fala teljesen a domboldalba mélyedt, míg bejárati oldala teljes magasságáig felmenő falú volt. Falai a késő középkori falusi építészetben megszokott módon, oszlopok közé fonott, betapasztott sövényfallal készültek. Mivel az épület tűzben pusztult el, sok égett tapasztásdarabot is találtunk. A pinceépület két hosszanti oldalán három-három nagyméretű oszloplyukat tártunk fel, rövidebb oldalainak közepén pedig a szelement tartó ágasfák helyét. Az oszloplyukak alján helyenként megtaláltuk a szenült gerendák maradványait is. A 120 cm hosszú bejáratot a nyugati oldalon, a pince tengelyétől északra helyezték el. Az épület belsejében, az északi fal mentén, a padlóba mélyedve két nagyobb, 120, illetve 150 cm mély, valószínűleg gabona tárolására szolgáló vermet tártunk fel. Az épület hátsó falába mellmagasságban kb. 280 cm hosszú, 20–25 cm széles falifülkét vágtak a löszfalba. A keleti zárófal folytatásában a partfalban pincelyukat nem találtunk, tehát a bort magában az épületben tárolhatták.

Az építményben és az előtte kialakított teraszon talált mezőgazdasági eszközök, szerszámok és használati tárgyak (pl. szőlőmetszőkés, szénahúzó horog; ráfhúzó vas; bográcsakasztó, evőár) és a vermek tanúsága szerint az objektum nem egyszerűen pince, hanem összetett külső gazdasági üzemegység volt. Bizonyára nemcsak szőlődolgozásra és bortárolásra használták, de időszakos tartózkodásra, szemes termény tárolására, illetve talán takarmány (széna) készletezésére is. A feltárás során talált érmék alapján az épület az 1540-es évek első felében pusztult el, és valószínűleg csak néhány évtizedig volt használatban.

Az osztatlan, egyhelyiséges, részben felmenő falú, tűzhely (valamint feltehetően kémény és ablak) nélküli szőlőhegyi épület néprajzi párhuzamai a 18. századtól kezdve Nyugat-Magyarországról ismertek. A feltárás révén egy, eddig csupán a néprajzi anyagból ismert épülettípust sikerült kb. két évszázaddal korábbra keltezni, és kimutatni a Dunántúl keleti részén is.

K. Németh András