2013. június - Steig István: Sárközi leány népviseletben2013. június - Steig István: Sárközi leány népviseletben

Az edénykészítés ősi soron női munka volt, a férfiak kezére csak akkor került, amikor specializálódott mesterséggé vált. A kerámiakészítés nagy felkészültséget és jól felszerelt műhelyt igénylő mesterség, ezért általában specialisták művelték. Szekszárdon fehéredényes habán ivadékok is letelepedtek. A nagy hírnévre szert tett Steig család ősei Cseh-Morvaországból érkeztek. A szekszárdi fazekascéh irataiban már 1854-ben szerepel Steig Dániel imbricarius (fazekas) a család első itt ismert őse, aki Szakcsról érkezett a megyeszékhelyre. Leszármazottai is fehéredényeseknek vallották magukat, ennek ellenére sárközi kerámiát is készítettek. Az egész Dunántúl legegységesebbnek tűnő és legszínesebb fazekassága a Duna menti Sárközhöz köthető, holott a sárközi falvakban nem éltek fazekasok. A „sárközi stílus” összefoglaló név, mely több központ munkásságát összegzi bizonyos stílusjegyek alapján. Bár a stílusegységet alkotó fazekas központok – Baja, Mórágy, Szekszárd, Siklós és bizonyos értelemben Mohács – nem a Sárközben vannak, az elnevezés mégis helytálló, mivel a központok készítményeit elsősorban a Sárköz református magyar lakossága vásárolta és használta, így az ottani ízlésnek, igénynek igyekeztek maradéktalanul megfelelni. A csoport központjaiban a mesterség tálas, korsós, fazekas és kályhás szakágai egyaránt ismertek, a technológiát illetően az ólom- és az ónmázas fazekasság, a nyersanyag vonatkozásában pedig a tűzálló és a nem tűzálló agyaggal való munka. Mindegyik központ készítményeire, de különösen a tálas edényekre jellemző a színes, elsősorban a négerbarna és a vörös alapszín. A tálak középmintája gyakran három egyforma virágból áll, peremmintája pedig összehúzott cseppekből álló fűzér. Ennél a fehér és a zöld, a fehér és a vörös, híg földfesték cseppeket cirokszállal húzzák össze. Itt is előfordul a középminta körül cirkozott díszítmény, szintén balkáni kapcsolatokra utal. A kerek virágfejek néha fehér és vörös pettyekből állnak, néha vonalkákból, a méretük és a formájuk azonban mindig ugyanaz. Bokályaikon – melyek általában sokkal zömökebbek, mint az erdélyi típusok – általában ívminta szerepel, közeit bevonalkázzák vörös és zöld színnel.  Ez a minta hasonlít a szekszárdi korsófélékhez. Mázatlan korsóik kerek szájúak, szűrősek, csecsesek és elég nagy méretűek. Szájuk meglehetősen szélesen kiterülő és zöld mázas, vállukon írókás, fehér-zöld festékdíszítmény, ívminta van. Ennek közeit zömében kígyóvonal tölti ki. Jellemző a has sűrű csíkozása, abroncsozása. Készült itt olyan kisebb zöldmázas korsó is, amelyet – a csákvárihoz hasonlóan – színtelen mázzal festett, világoszöld, elmosódó minta (többnyire csigavonal vagy ívminta) díszít. Steig Dániel fia, Flórián 1873-ban lett önálló iparos. Az 1906.évi milánói világkiállításon sikert aratott Ács (Auerbach) Lipót szekszárdi gimnáziumi tanár tervei alapján készített remekeivel. Ács (Auerbach) Lipót önéletrajzában így írt erről: „Szekszárdon 1901-ben átvettem egy meglévő fazekasműhelyt. A műhelytulajdonosa Steig Flórián primitív ember volt, derék, tisztességes, szorgalmas. Keveset tudott, azt, amit tudott, azt kitűnően csinálta. feladatom volt: megmaradni a népies jelleg mellett, de ezt úgy technikailag, mint általában artisztikus szempontból tökéletesíteni. Steignek volt 2 fia, akik szintén dolgoztak a műhelyben. Különösen a fiatalabbik volt ügyes.” E fiú, Steig István (1908-1982) három éven át volt hallgatója a budapesti iparművészeti iskolának, majd 1931-ben önállósította magát. Munkáiért kitüntetésekkel halmozták el. A hagyományos formavilághoz kötődve alakította ki művészetét, és pedig főleg két irányban: egyrészt a sárközi stílus felhasználásával, másrészt miután ősei ún. fehéredényesek voltak, így ebben az irányban is dolgozott. Munkássága újabb fordulatot vett, amikor Mórágyon, a sárközi stílus indító központjában ásatások során régi fazekas kemencék és jelentős cseréptöredék anyag került elő, s az utóbbi felhasználásával új felfogású díszítményrendszert dolgozott ki. Ezzel a sárközi stílus keretében egészen új utat sikerült nyitnia. Az anyagot Bátaszék határából hozatta, mert az egyaránt megfelelt a habán és a sárközi termékek előállításához. Ő terjesztette el a jellegzetesen piros és fekete agyagedényeket. A 19. században még jól ismert fazekasokat, a szekszárdi céh egykori tagjait vallotta mestereinek. Steigék ugyanabban a műhelyben, de más kemencében égették a fehéredényt, az ólommázas edényt és a fekete korsót. Szakirodalmi ismerete kiváló mesterségbeli tudással párosult. Tálai, csörgőkorsói, bokályai szép példái a sárközi népi kerámia újjáéledésének. 1954-ben népi iparművész, 1960-ban a Népművészet mestere lett. Steg István ezen a figurális ábrázoláson, mely zongora dísznek pályázatra készült, egy sárközi leányt mutat be népviseletben. A fazekas jól ismerte a sárközi népviseletet, hiszen a leányon minden ruhadarab a helyén van. A sárközi viselet az ország valamennyi öltözete között – virágkorában – a legpompásabb volt. A női öltözetek anyagát Lyonból, Bécsből, díszeit St. Etienne-ből hozatták. A19. század nyolcvanas éveitől a maguk szőtte bíbor (bodorvászon), mellévarrott és ünnepre ujján hosszanti irányban keresztöltéses, fekete, piros, zöld gyapjúfonallal és fémlemezecskékkel, islóggal hímzett vagy gabóca csipkebetéses inget hordtak, melyet könyök felett kötöttek meg. Bodorvászonból volt a legalul viselt pöndő (pendely) is. Alul két sor selyemszalagos szövet, kasmír vagy bársony szoknyát hordtak. Ezek alá már két-három-négy, sőt több fodros rokolyát vettek fel, maguk elé hétköznap sima vászon kékfestő, ünnepre selyem és bársonykötőt kötöttek. Az utóbbiakat nagy lapos ráncokba szedték, fodrokkal, gyöngyökkel, szalagokkal, arany-ezüst sújtással, szélét színes selyem rostkötéssel ékesítették. Vállukon át magukra három vagy négy selyem, szövet szalagos és rojtos (régebben posztó) háromszögre hajtott vállkendőt, hármas vagy négyes kendőt terítettek. Télen gyapjúból kötött berliner kendőt használtak. A bő ujjú inget a röpike (női ujjas) szorította ki. Télen rövid derekú, bőrrátétes és színes hímzéssel díszített báránybőr kisködmönöket vagy hasonló szabású fekete bajkót húztak. A19. század nyolcvanas éveiben a leányok három ágba font hajukat tülökpártával takarták, később háromrészes bársonnyal. Az asszonyok régebben téglalap alakú szabott főkötőt, később fehér fonallal gazdagon hímzett fekete parittyafőkötőt viseltek, amelyet a menyecskék az első gyermek születéséig bíborral is befedtek, és díszes tűvel tűzték meg (tekerődzés). Nyakukban gyöngyöt viseltek. Papucsban jártak, lábukra fekete cifrabokás kapcát vagy botost húztak, a 19-20. század fordulója után pedig gombos vagy bütykös harisnyát.