Hónap műtárgya 2022. április   Gót betűs mórágyi kerámia   A 18. századi mórágyi német parasztfazekasok által készített sgraffitós, gótbetűkkel feliratozott félkész tál töredékei   Régészeti gyűjtemény, leltári szám: 2003.9.130-131. Lelőhely, az előkerülés körülményei: Mórágy, Kossuth Lajos u. 86. szám alatt régészeti leletmentés során feltárt, gyártási selejttel feltöltött fazekaskemence anyaga.   Anyaga: Jellegzetesen a helyi, mórágyi nyersanyagra utaló, biotitszemcséket tartalmazó agyagból gyorskorongon készített, belső oldalán fehér engóbbal borított, mázatlan, sgraffito díszítésű, gót betűkkel feliratozott tál összetartozó töredékei. Machán István múzeumbarát és felesége, Kati, évtizedeken át gondosan gyűjtötték és mentették Mórágyon a még fel-felbukkanó régi tárgyakat. Amikor a Kossuth Lajos utca 86. szám alatti ház alapozási munkái közben fazekaskemence és nagy mennyiségű edénytöredék került elő 1995. június 18-án vasárnap délután, azonnal értesítettek bennünket. Azt is elmondták, hogy a munkálatokat csak a következő nap reggeléig függesztették fel. Mi akkor éppen a bölcskei néprajzi-honismereti táborban voltunk, s az ottani munkatársainkkal vágtunk bele a leletek zuhogó esőben végzett, késő éjszakába nyúló mentésébe. Machán István, valamint István és Ferenc fia, Hadnagy Márk, Varga Bálint és felesége, Gabi, továbbá Tarczal János, Bakó Jenő fotóriporter, s nem utolsósorban Nagy Janka Teodóra, a leletek mosását és válogatását végző bölcskei diákok és a szolnoki múzeumból segítő kollégák kitartásának köszönhetően sikerült a mórágyi néprajzi kerámiának addig alig ismert típusát hiteles körülmények között megfigyelni.   A Kossuth utcában feltárt kemencéhez a déli oldalon egy ovális tüzelőnyílás tartozott, melyből már csak mintegy 70 cm hosszúságú szakaszt tudtunk feltárni. A kemencétől tehát legalább mintegy 70 cm-re, vagy ennél valamivel távolabb volt a munkagödör, ami a zárt palásttal együtt arra mutat, hogy a kemencébe az égetnivalót nem lehetett oldalról berakni, csak felülről. Feltehetően ez magyarázza azt is, hogy közvetlenül a zsengélésre váró edények rétegén égetett, engóbozott töredékek voltak – égetéskor ezzel a selejtes áruval zárták le, szigetelték a kemence tetejét. A tűztérben közvetlenül a bordákon talált, szürke és vörös agyagból korongolt, engóbozott kerámiák elhelyezkedése, homogén rétege, nagy mennyisége arra mutat, hogy a kemence felső része a zsengélésre berakott edényekre szakadt rá. A megfigyelt két agyagminőség – a korábbi véleményekkel szemben – egyben azt is bizonyítja, hogy ugyanaz a fazekas az eltérő hőállóságú vörös és szürke agyaggal egyaránt dolgozott.  A kemence aljában talált edényeken az is jól látszott, hogy az engóbot a bőrszáraz kerámiára tették rá, így égették, zsengélték, s csak utána mázazták – nyilván így próbálva spórolni a drágább ólommázzal. A kemence betöltésében talált félkész használati edények, díszkerámiák tömege jól rávilágít az egykori mester technológiai fogásaira, s következtetni lehet az általa készített edények típusaira is. Szembetűnő volt, hogy a díszített töredékek többsége a mórágyi kerámiára általánosan jellemző díszítéstől eltérően sgraffito díszítésű volt, feliratai gót betűsek, s így az 1780 körüli párhuzamok és a történeti adatok alapján a kemence használata a 18. század végére, legfeljebb a 19. század legelejére tehető.   A mórágyi kerámia stílusát tartják a magyar néprajzi kerámia egyik legjellegzetesebb, legszínesebb változatának, többen kifejezetten a törökös motívumok továbbélését látták a virágos díszítésekben. A sgrafittós díszítést a Dél-Dunántúlon a mecseknádasd-óbányai fazekasság jellegzetességének tartották. Ezért is rendkívül fontos a most bemutatott két, összeillő töredék, amelyben mint cseppben a tenger, tükröződik az a folyamat és kacskaringós út, amelyet a mázas kerámia Kínából kiindulva Itálián át megtett a délnémet területekig, s onnan a Sárköz peremén fekvő Mórágyig megtett, miközben bizánci, reneszánsz, késő reneszánsz és habán motívumokkal gazdagodott. A gót betűs, egyértelműen helyben készült tál töredékei szélesebb körre vonatkozóan is jól bizonyítják, hogy a Dél-Dunántúlon a 18. századi német telepítések révén olyan fazekasműhelyek jöttek létre, amelyek mesterei szülőföldjük táji munkamegosztásának gyakorlatát új hazájukban is továbbfolytatva, magas technológiai ismeretek birtokában közvetítették. A Sárközben és annak peremterületén a magyar középkori kerámia megújulása, a déli hatások megerősödése sajátos módon egy vargabetűvel, nyugati hatásokkal kiegészülve, valójában a német telepesek révén történt a 18. században.   Szabó Géza          

• 
• 
• 
• 
•