1942 novemberében szembesültek a magyar csapatok az orosz tél kegyetlen valóságával. A motorok üzemképtelenné váltak, a lövegeket nem tudták mozgatni és befagytak a fegyverek zárszerkezetei. A lovak sem bírták az extrém körülményeket és tömegével hullottak el. A hadsereg hiányos ruházati ellátottsága katasztrófával fenyegetett, mivel a katonák számára létszükségletté váló meleg ruházat nem érkezett meg időben a frontra és 1942 decemberére a meglévő ruházat is nagymértékben elhasználódott. A túl kevés és ráadásul rossz minőségű élelem jelentősen hozzájárult a csapatok erőnlétének gyengüléséhez. A katonák földbe vájt bunkerekben, fedezékekben húzódtak meg, amiket a kevés fűtőanyag miatt csak csekély mértékben tudtak fűteni. A mostoha körülmények között a honvédek harci kedve rohamosan csökkent, ami nem csoda, ha figyelembe vesszük a felszerelés (ruházat, lőszer és élelemellátás) hiányosságait. A folyamatos frontszolgálat tovább rontotta a csapatok pszichikai és fizikai állapotát.

Szovjet oldalon az Uriv környéki arcvonalszakasz védelmét 1942 októberében a szovjet 6. hadseregtől a Moszkalenko vezérőrnagy által vezetett 40. hadsereg vette át. Az urivi és scsucsjei hídfőkön kívül több kisebb hídfő is volt a Vörös Hadsereg birtokában (Alekszandrovka, Arhangelszkoje, Csernyeckij tanya). Az uriv-sztorozsevojei hídfő kiterjedése 13 kilométer széles és 8 kilométer mély volt, ez a hídfőállás képezte a további szovjet hadműveleti tervek egyik alapját. A szovjet támadás céljáról és irányáról egymásnak ellentmondó hírek jutottak el a 2. hadsereg parancsnokságára, szinte az utolsó pillanatig bizonytalanságban tartva ezáltal a magyar katonai vezetést. A szovjet támadás célja kezdetben a Voronyezs–Rosztov vasútvonal birtokba vétele volt a Szvoboda állomás körzetében lévő szakaszon. Ez a cél azonban december végére megváltozott, ekkor már az Osztrogozsszk-Rosszos körzetében lévő német, magyar és olasz hadosztályok bekerítését és megsemmisítését irányozták elő.

A szovjet offenzíva 1943. január 12-én 9 óra 55 perckor kezdődött meg, a 7. könnyű hadosztály balszárnya, majd a 20. könnyű hadosztály jobbszárnya ellen indított támadással az urivi hídfőnél. Délutánra a Vörös Hadseregnek jelentős eredményt sikerült elérnie, gyakorlatilag áttörte 7. könnyű hadosztály frontját, estére pedig már a betörés mélysége 6–10 kilométer mélységű volt. A IV. hadtest parancsnoka másnapra ellentámadást tervezett. A 2. hadsereg vezérkari főnöke úgy ítélte meg, hogy a rendelkezésre álló erő túl kevés ehhez, ezért január 12-én este kérte a Cramer-hadtest bevetését. A Cramer-hadtestet 1943. január elsejével hozták létre. Öt egység tartozott hozzá, mégpedig az 1. magyar páncéloshadosztály, a 168. német gyaloghadosztály kétharmada, a 26. német gyaloghadosztály, a 700. német páncélos csoport és a 190. német rohamlövegosztály. A hadosztály bevetéséhez Hitler engedélyére volt szükség, sem Jány vezérezredes, sem pedig von Weichs vezérezredes, a B hadseregcsoport parancsnoka nem rendelkezhetett az alakulattal. A január 13-án reggel meginduló ellentámadást nem sikerült összehangolni sem térben, sem időben, a német–magyar kötelékeket részenként vetették harcba, ezáltal a szovjet erők könnyedén felmorzsolták őket. Január 14-én délelőtt a második ponton, Scsucsjénél is áttörte az arcvonalat a Vörös Hadsereg. A magyar hadsereg reménytelen helyzetét tetőzte, hogy az olasz szakaszon, Kantyemirovkánál is összeomlott a front. A hadsereg vezetése számára január 15-én estére nyilvánvalóvá vált, hogy a front nem tartható és az eredeti arcvonalat nem lehet visszaállítani. Január 16-ra a 2. magyar hadsereg négy részre szakadt és a kilenc hadosztályából öt súlyos veszteséget szenvedett, vagy lényegében megsemmisült. A visszavonulási parancsot azonban nem adták ki. Nem adták ki, amikor a III. hadtestet elvágták, a IV. hadtestet szétverték és VII. hadtestet a bekerítés veszélye fenyegette. De még akkor sem rendelték el a visszavonulást, amikor a VII. hadtest jobb szárnyán álló olasz megkezdték a visszavonulást, még nagyobb veszély sodorva ezáltal a magyar honvédeket. Jány Gusztáv végül január 17-én – miután hajnalban megkapta a parancsot a B hadseregcsoporttól – rendelte el a visszavonulást. Ekkor azonban már túl késő volt, a szervezett visszavonulás reménye szertefoszlott, a szétvert csapatrészek önállóan hátráltak. 1943. január 22-én a B hadseregcsoport parancsnoksága Hitler engedélyével úgy döntött, hogy 2. magyar hadsereget kivonja az arcvonalból és a front mögötti területen gyülekezteti. A visszavonulást a Vargyassi Gyula vezérőrnagy által vezetett – harcképes magyar alakulatokat összefogó – csoport, valamint a Cramer-hadtest csapatai biztosították. A 2. magyar hadsereg többi alakulatától elvágott III. hadtest rendkívül nehéz helyzetbe került. A 2. német hadsereg parancsnoka a VII. német hadtest alárendeltségébe vonta a magyar alakulatot. A német–magyar erők harcolva, egyik bekerítésből a másikba jutva, úgynevezett vonuló katlanként hátráltak a hómezőkön át. A német hadtest parancsnoka a III. hadtestet utasította a visszavonulás biztosítására, mintegy feláldozva a magyar honvédeket. Gróf Stomm Marcell hadtestparancsnok február 1-én azt az utasítást kapta, hogy kíséreljen meg kitörést a szovjet vonalakon keresztül nyugati irányba. Stomm vezérőrnagy február 3-án szovjet fogságba esett, előtte azonban feloszlatta hadtestét. Alárendeltjei azonban együtt tartották katonáikat és sikerült kivezetniük őket a bekerítésből. Az 50 ezer főből mindössze 6–7000-en maradtak.

A magyar csapatok döntő része minden tőle telhetőt megtett a szovjet offenzíva visszaverésért és helytállt a kegyetlen körülmények között. A Vörös Hadsereg erőfölénye és a magyar hadsereggel szemben támasztott túlzott mérvű feladat, tetőzve a felkészületlenség, a hiányos felszerelés és ellátás okozta komoly nehézségekkel végül katasztrófához vezetett. A mínusz 32–42 fokos hidegben, a túlerővel szemben nem megfelelő fegyverzettel harcoló és ellátás nélkül visszavonuló csapatok fegyelme megtört, a kötelékek szétestek, elvesztették az összeköttetést az elöljáró parancsnokságokkal. A szilárd vezetést megőrző csapatok azonban rendezetten vonultak vissza. Jány Gusztáv vezérezredes a 2. magyar hadsereg parancsnoka január 24-én kelt hadseregparancsában igazságtalanul ítélte el katonáit. A parancs első pontja így kezdődött: „A 2. magyar hadsereg elveszítette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.” A 2. magyar hadsereg – az eredeti dokumentumok alapján – körülbelül 120 ezer fő veszteséget szenvedett. A Donnál körülbelül 100 ezer fő esett el, sebesült meg, tűnt el vagy került hadifogságba. Az életben maradottak háromnegyed része a vonatalakulatokhoz tartozott, a harcoló állomány körülbelül 80–85 százaléka megsemmisült. A hivatalosan eltűnteknek nyilvánítottak körülbelül fele halhatott hősi halált, a másik fele pedig hadifogolytáborba került.

Jány Gusztáv vezérezredes később visszavonta igazságtalan hadparancsát, de szavait nem tudta többé semmissé tenni. Ezek a szavak mélyen beleégtek a katonák emlékezetébe és nyomot hagytak azoknak a honvédeknek a lelkében, akikre még hosszú és kegyetlen út várt hazáig. És nyomot hagytak az itthon maradottak lelkében is, azokéban, akik hazavárták édesapjukat, férjüket, gyermeküket. Az oly sokszor elítélt, elátkozott hadsereg elátkozott katonáit, akik, habár idegen földön, egy idegen hatalom ellenében harcoltak egy másik idegen hatalom céljainak érdekében, ennek ellenére mégis a Magyar Hazáért adták életüket. És mi kései utódok nem tehetünk mást, mint hogy emlékezünk hősiességükre és áldozatukra, mert akire emlékeznek, az nem hal meg soha!

Ezzel a fotóalbumunk végére értünk, az utolsó fénykép alatt egy kissé megfakult bejegyzés: „9. hadosztály I. 17-én az orosz támadást dél-nyugati irányból még visszaveri. 1943. I. 26. visszavonulás kezdete.” Géczy Béla albumának segítségével visszapillanthattunk a múltba és tisztelettel emlékezhettünk a Don-kanyar hőseire. Köszönjük, hogy velünk tartottak!

Felhasznált irodalom:

• Kozári József – Vizi Sándor: A 2. magyar hadsereg a Donnál. Acta Acad. Agriensis, Sectio Historiae XXXVII (2010) 217–255.
• Molnár András – Szabó Péter: Frontnaplók a Don-kanyarból 1942–1943. Zalaegerszeg, 1992.
• Molnár András – Szabó Péter: Zalai honvédek a Donnál. A magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály története fényképeken, 1942–1943. Zalaegerszeg, 2013.
• Ordas Iván: Osztályidegen voltam Magyarországon In: Új Forrás 28 (1996) 3. sz. 62–72.
• Ravasz István: A 2. magyar hadsereg. In: Kollega Tarsoly István (főszerk.): Magyarország a XX. században. Szekszárd, 1996. 350–396.
• Romsics Ignác (főszerk.): Magyarország a második világháborúban. Budapest, 2011.

Fényképek: Wosinsky Mór Megyei Múzeum Újkortörténeti Gyűjtemény archív fotó gyűjtemény

Szöveg: Mácsainé Iván Éva