Húsvétkor ünnepeljük Krisztus feltámadását, ami a kereszténység egyik legnagyobb ünnepének számít. Időpontját a niceai zsinat határozta meg 325-ben. Hivatalos időpontja a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap, így március 22-e és április 25-e közé bárhová eshet a húsvéti hétvége.

Az ünnepet sokféle egyházi szertartás (föltámadás dramatikus megjelenítése, ételszentelés, határjárás, körmenet) kísérte az elmúlt évszázadokban, amik idővel eltűntek vagy népszokásokká alakultak át. A húsvéti ételek között (bárány, sonka) kiemelt szerepe van a húsvéti tojásnak. A keresztény szimbolika szerint a tojás a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Festése és díszítése (hímzése vagy írása) azonban kereszténység előtti szokáselemeket tartalmaz, amit az egyház később keresztényiesített, így beépült a húsvéti népszokások közé. A tojásírás szokása csak Európa keleti felében terjedt el, így a magyar nyelvterületnek is csak bizonyos részein találkozhatunk vele. Tolna megyében a tojáshímzés többféle típusa volt szokásban. A Kapos mente hímes tojásait karcolásos vagy kaparásos technikával készítették a hozzáértő asszonyok. A megfestett tojásokról a minta alakja szerint egy éles eszközzel kaparták le a festéket.

A viaszos tojásírás rendkívül díszes és mutatós tojásokat eredményezett. A Sárközben a bátai római katolikusok körében és Váralján volt divatban, illetve hasonló technikával, csak más motívumokkal díszítették tojásaikat a bukovinai székelyek. A hímzők a nyers vagy főtt tojás felületére méhviasszal rajzolták meg a mintát festés előtt. A rajzok geometrikus motívumokból, virágornamentikából, stilizált állatábrázolásokból is állhatnak. Az elmúlt évszázadban a szabadrajzú ábrázolást a bonyolult, precízen kidolgozott, virtuóz technikával elkészített minták vették át.

Az íráshoz egy fapálcikára erősített fémcsövet, úgynevezett gicát, kicát vagy írókát használtak. Ennek segítségével vitték fel a méhviaszt a nyers vagy főtt tojásra, amit aztán a festékbe mártottak. A sárközi hímestojást régen három színkombináció, a sárga, a piros és a fekete használata jellemezte, amihez növényi festékeket használtak. A festést ebben a sorrendben hajtották végre, hogy a sötétebb színek elfedjék a világosabbakat. A világos szín megtartása érdekében viasszal fedték le az elkészült részeket. A művelet legvégén leolvasztották vagy lekaparták a viaszt a tojásról, amivel előtűntek a változatos színek.

A vegyipar fejlődése és az anilinfestékek gyártása megváltoztatta a tojásfestés hagyományát. Új (lila, zöld) és élénkebb színek terjedtek el a díszítésben. Ezzel párhuzamosan a népművészeti termékek iránti kereslet, a dísztárggyá, ajándéktárggyá váló hímestojás fellendítette a tojásírás hagyományát is, ami ismét reneszánszát élte a huszadik század második felében. Kiváló íróasszonyok őrizték és adták tovább a régi tudást, amit továbbfejlesztettek, új és egyedi mintákkal, színekkel gazdagítottak. A húsvét kapcsán róluk és munkájukról szeretnénk megemlékezni a Wosinsky Mór Megyei Múzeum fotóinak segítségével.

Írta: Fuksz Márta

Felhasznált irodalom:

Balázs-Kovács Sándor – Deli Erzsébet: Kézművesek, népi iparművészek Tolna megyében. Szekszárd 1999.

Balogh Írisz: Fölhérctől a szávonyáig. Báta népművészete a paraszti kultúra tárgyi emlékei alapján. Báta 2008.

Györgyi Erzsébet: A tojáshímzés díszítménykincse. Néprajzi Értesítő LVI (1974) 5–84.

„húsvét”, „húsvéti locsolás”, „húsvéti tojás”, „húsvéti ünnepkör” címszavak. In: Magyar Néprajzi Lexikon II. Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest 1979.